Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


"Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye." (József Attila)

 

 

ÉBREDŐ TAVASZ

Ébred a réti fű,
felkacsint a Napnak,
pókhálóra harmat
gyöngyfűzért rakosgat.
Bokorra ül a szél,
bújócskázni vágyik,
lombok rejtekében
pacsirta trillázik.
Téli szunnyadó ág
bont ezer levelet,
üde zöld ruháján
a Napfény integet.

 

ÁRADÁS UTÁN

Tovasodort  az élet árja
gallyat, fát, eltűnt a keskeny híd,
szerelmet, imát  sárba zárva,
a zord idő mindent felbolydít.

Csordogált egy hűs vizű csermely,  
bogárszemet tükrözött a fény,
kacaj szállt a gyenge sás felett,
piros masni libbent üstökén.   

Kamaszodván, patakká érett,
szilaj lett, akaratos, vadóc,
néhanap rossz irányba tévedt,
s vágtatott, mint űzött martalóc.

Csak rohant, majd folyóvá érve
hajót emelt és földet locsolt,
békés  partjait végigmérve
elégedett, nagyon boldog volt.

Vihar támadt, dühöngött az ég,
a víz,  s a szél szilaj táncot járt,
fák hasadtak, közelgett a vég,
egybemosott eget és határt.

Fáradt, és lelassult  sodrása,
meggyengült  a part, a menedék,
csendesült fékevesztett tánca,
szörnyű,  mivé lett a szép vidék.

                      *
Ismét csend van, fojtogató csend,
súlyos léptű hangtalan szavak,
és leülepedett látszatrend,
és  kibomlott  piros hajszalag.

 

BÉKLYÓBAN

Bennem már csitulnak a szavak,
csengő rímek, fájdalmas jajok,
bár itt-ott parázslik a salak,
rég kihunyt tüzem, lelkem vacog.

Hiába égtem, jég vett körbe,
közöny, irigység, képmutatás,
ha belenéztem a tükörbe,
hamis, csaló volt a látomás.

Nem lehettem több, okosabb sem,
csak gyarló ember, mint bárki más,
folyton repülni vágyó lelkem
elcsábított, s jött a szárnyalás.

Le kell szállnom, lent az otthonom,
vár engem a rideg valóság,
papírom, tollam most eldobom,
mert az út szélén nem nőnek csodák.

 

RÉMÜLET

Ajkamra kövül a szó,
ködként terül agyamban
a gondolat.

Félelmem álmot üldöz,
gúzsba köti lelkemet
az iszonyat.

A kormos éj gyászt jósol,
tenyeréből a homok
rég kipergett.

Rémület csüng a falon,
hajnal csorgó vére sem
hoz enyhülést.

Az első fénysugárban
fogyó árnyékom bámul,
szánalmasan.

 

GYŰLÖLET NÉLKÜL

Nem is az a lényeg
milyen lett a sorsunk,
döntő az ahogyan
harcainkat vívjuk.
Egymást nem gyűlölve,
nem is cselezgetve,
szükséges csatára
szemtől-szembe menve.
Kenyerünk ne legyen
bosszú és intrika,
többet ér mindenkor,
a józan ész szava.
Ha célt így sem érünk,
megérthetjük talán,
mind porszemek vagyunk,
az idő saruján.

 

KIFORDULVA

Hátranézek fáradt, párás szemmel,
csalódottan int felém a múlt,
mit tettél eltűnő életeddel,
kiszáradt fa lett és földre hullt.

Tavasz hozott rá fénylő zöld ruhát,
nyár szárította leveleit,
őszi füst párája lengte át,
tél hullatta rá hűs könnyeit.

Virult és nőtt sok nehéz éven át,
ága kúszott szivárvány elé,
tomboló vihar tépte ruháját,
most gyökérrel néz az ég felé.

 

MAGAS LOVON  :)

Mimike, egy szöszike,
ha bármi van, izibe
rákattan, s megmondja,
nem ötölve-hatolva,
a betonbiztos tutit,
miközben nyal pár...fagyit.
Szereti a pacikat,
nem kicsiket, nagyokat,
magas lónak magas fara
nincs kétoldalt zseb sem rajta,
mibe nagy tudását rakja.
Ám a ló egy huncut állat,
van, hogy megáll, van, hogy vágtat,
de ha egyszer jól megugrik,
bősz lovasa földre hullik,
és amit ott agyonnyom,
egy párolgó lócitrom.

A nagy lónak nagy a marja,
sok beszédnek sok az alja,
magas lovon ne nyalj fagyit,
s ne nézd le a kisebb pacit!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

anya1.jpg


              Gábor fiam további fotói:   

              http://www.pentaxphotogallery.com/artists/g%C3%83%C2%A1borudvari