Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


"Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye." (József Attila)

 

VIRRASZTÁS

Keserű szavaid hogyan hallhatnák meg,  
hisz néma sóhaj a szélre nem bízható,
az álmaid fölött nem lehet hatalmad,
csakis a józan ész útja a járható. 
Az éjszakák többé már nem barátaid,
kínoznak,kéjes vigyorral gyötrik lelked,
ha feladnád, a sötétben botorkálnál,
elgáncsolnának, még  mélyebbre löknének.
Folyton vívódsz. Vajon jó ez így, szabad így
élned, írnod, jó ha folyton csak vársz, remélsz?
Ám sose engedd, hogy őrült táncát járja
a gúny, csak mert érzi rajtad, gyűlölni félsz.
 
A Hold jó barátod, mindig veled virraszt, 
cinkosan várjátok a hajnalpír fényét,
emlékeid fájnak, nem nyújtanak vigaszt,
élvezd a perc örömét, hisz röpke a lét.

 

KAPU

Lásd, testem szúette vén tölgy,
rozsdás rajtam a sok zsanér,
kilincsem kik érintették,
békét nyertek a holnapért.
Küszöböm laza és mozog,
még bírja életed terhét,
végleg ledobod magadról
hosszú évek poros göncét.
Csalogatlak, jöjj, vár a fény,
mögötted minden éjbe fúl,
záródó lelkedbe vájja
burjánzó gyökerét a múlt.
Bízz bennem, hidd, csak jobb lehet.
Szemed már homályhoz szokott,
lehet hunyorogsz majd kicsit,
de itt várnak az angyalok.

 

OLVADT CSEND

Hiányod csendemmé olvadt.
Már nem faggatom a Holdat,
nem csillan könny a szememben:
tudom, rosszabb is lehetne.
Már nem hangosak az álmok,
ma már némán sem kiáltok.
Vígan nevetek mindenen,
és tudod, néha elhiszem!

 

TALÁN EGYSZER

Talán egyszer majd verset írok rólad,
csak egy egyszerűt, egy sallang menteset,
fájón őszintét, rideget, tárgyszerűt,
ha kell, kerülve a giccses képeket.
Majd talán egyszer verset írok rólad,
hogy végre megértsd, ki is voltál nekem,
ha sokszor a csendembe burkolóztam,
mit éreztem, mi zajlott a mélyben lenn.
Majd egyszer talán verset írok rólad,
hogy elhidd, a reggelem veled ébredt,
s velem maradtál egész az álomig,
még azon túl is akart a képzelet.
Majd talán egyszer verset írok rólad,
hogy vonzott minden pillantás, mozdulat,
hogy milyen fájó sebet ütött rajtam,
néhány meggondolatlan, sértő szavad.
Verset írok rólad egyszer majd. Talán.
Vagy mégsem, hisz ez a vers is rólad szól,
nincs erőm vívni, már nem sebez szókard,
nem szövök fátylat eltűnő álmokból.

 

  ÉBREDŐ TAVASZ

Ébred a réti fű,
felkacsint a Napnak,
pókhálóra harmat
gyöngyfűzért rakosgat.
Bokorra ül a szél,
bújócskázni vágyik,
lombok rejtekében
pacsirta trillázik.
Téli szunnyadó ág
bont ezer levelet,
üde zöld ruháján
a Napfény integet.

 

FELEJTSD EL!

Mielőtt vádolnád magad,
lássuk csak, ő hogy volt veled,
hallotta hangtalan szavad,
látta fájó tekinteted?

Próbált a lelkedbe látni,
simítani a sok sebet,
akart gyógyíroddá válni,
jóvátenni amit lehet?

Semmi sem maradt a múltból
ami szép, csak dac és  harag,
csak egy pengevékony szájból
feléd szűrt, sziszegő szavak.

Nem  tudott őszinte lenni,
fáj neked, de megértheted,
már túl késő, nincs mit tenned,
felejtsd el e szót: Féltelek!

 

GYŰLÖLET NÉLKÜL

Nem is az a lényeg
milyen lett a sorsunk,
döntő az ahogyan
harcainkat vívjuk.
Egymást nem gyűlölve,
nem is cselezgetve,
szükséges csatára
szemtől-szembe menve.
Kenyerünk ne legyen
bosszú és intrika,
többet ér mindenkor,
a józan ész szava.
Ha célt így sem érünk,
megérthetjük talán,
mind porszemek vagyunk,
az idő saruján.

 

JÉGBILINCS

Mint hajnali égen
szálló vadlibák,
elrepül az álom.
De  ha jéggé fagy
minden virág,
bilincsek lógnak
két leszegett szárnyon.

 

KIFORDULVA

Hátranézek fáradt, párás szemmel,
csalódottan int felém a múlt,
mit tettél eltűnő életeddel,
kiszáradt fa lett és földre hullt.

Tavasz hozott rá fénylő zöld ruhát,
nyár szárította leveleit,
őszi füst párája lengte át,
tél hullatta rá hűs könnyeit.

Virult és nőtt sok nehéz éven át,
ága kúszott szivárvány elé,
tomboló vihar tépte ruháját,
most gyökérrel néz az ég felé.

 

           SZÁMVETÉS


Összeraktam levedlett bőröm
elhullatott darabjait,
emlékek pergamenjét őrzöm,
elrejtve tarka-szürke titkait.

Nehezebb terheimet ledobtam,
így talán könnyebb a lépés,
tán rövidebb út lesz a járatlan,
göröngyöktől mentes, békés.

Kagylók  igazgyöngyét elloptam,
zsebemben gyűjtöttem apró kavicsot,
a gyöngy  üveggé vált, hát eldobtam,
s a kavicsokból építettem holnapot.

Más javait soha nem kívánva
irigy szemek elől büszkén kitértem,
álmodón, folyton csodára várva,
magamban bízva,  hittel reméltem.

Mögöttem sorjázik  sok régi emlék,
Lelkembe égett színes csodák,
ölelő karok, mélytüzű szemek,
örömtől, s könnytől égő éjszakák.

Nyitott szívvel lépek, de ki tudja…
hisz oly bizonytalan a lét,
nem firtatom, nincs ki ezért jótáll,
gyakran takarja felhő a fényt.

Ha majd szürkén terül rám az  alkony,
elfogadom, elengedem a fényt,
magammal viszem az élet ízét,
e gonosz, mégis csodás  életét.

 

 

 

 

 

 

anya1.jpg


              Gábor fiam további fotói:   

              http://www.pentaxphotogallery.com/artists/g%C3%83%C2%A1borudvari